Így búcsúzott Dankó Csenge a 12. évfolyamos diákok nevében az iskolától

Főtisztelendő Püspök Atya, kedves Igazgatónő, kedves Atyák, Tanárok, Szülők, kedves Diákok és Barátok!

Még sosem búcsúztam úgy igazán, nem kellett elválnom, elköszönnöm hosszú időre senki olyantól, aki a szívem legmélyebb zugában foglal helyet. Most azonban nem is csupán egy emberé a búcsúm. Az életem kétharmad részének, vagyis 12 évnek a lezárását jelentik ezek az órák, percek, és 18 éves fejjel, itt állva hihetetlen számomra, hogy most tényleg vége ennek a fejezetnek.

Nos, a lapok az én könyvemben meglepően gyorsan teltek. Nem tarkítottak hirtelen fordulatokkal és nincsenek tele izgalmas leírásokkal sem. Mondhatni minden olyan átlagosnak tűnő benne, ha szemernyit felületesen, sorokat kihagyva siklunk át rajta (csak úgy, mint egy-egy kötelezőn). Tiszta valójában olvasva viszont semmi sem olyan hétköznapi nekem ezekben a kis történetekben, emlékképekben. Nem az, hisz lelkemben mindig vinni fogom a legapróbb mozzanatait is. Megőrzöm a közös kirándulásokat, az utazás örömét és a nevetés erejét. Megőrzöm a szentmiséket, a hittanos mély beszélgetéseket és a felszabadult farsangokat. Szívemben megmarad a tanáraink végtelen odaadása. Sosem felejtem, hogy ha kellett táncos videóval, előadással örvendeztettek meg minket, ha pedig a helyzet úgy adta, vigasztaltak vagy biztattak. Olyan közvetlen és szeretetteljes emberektől tanulhattam, akik figyeltek és igazán láttak minket, jól ismertek és terelgettek. Az érettségi előtt kapott megható és figyelmes üzenetek, az utolsó online órákon a párás szemek, és a fesztelen beszélgetések mind-mind a jóságukról tanúskodnak. Megőrzöm azt is, hogy sosem kaptam bántó szót, nem éreztem magam sosem a suli falai közt otthontalanul, hisz az épület valóban második otthonom volt. Szerettem az iskolafolyosón töltött szüneteket és a meghitt ünnepségeket is.  Olyan barátokra leltem, akikkel annyit nevettem, hogy az már visszagondolva is megmosolyogtat, és a szerelem is megtalált itt, amit valódi csodaként élek meg. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az én kis történetem, még szorosabban 21, mindig nagyon jókedélyű és segítőkész emberrel fűzött össze, az osztálytársaimmal. Volt, hogy különböztünk, de valahogy mindig egyformán; összetartoztunk, és túllendültünk minden nehézségen, mindent közösen oldottunk meg.

A tavalyi évben ezzel, a Bibliában egyik legtöbbször ismételt mondattal búcsúztam a végzősöktől:,,Ne féljetek!”. Őszintén bevallom én is félek most kicsit. Tartok attól, hogy mit hoz a jövő, tartok az új arcoktól, egy új várostól és az új iskolától. A Szent Imre a sok dolog közül egyre azonban különösképp megtanított: Az Ő kezében vagyok.

A Jóisten hatalmas tenyerén ülök. Így vetülnek tehát papírra az én kis életutam sorai, és lehet, hogy néha elfolyik vagy kifogy a tinta, lehet, hogy olykor a papír is elszakad, de az Ő kegyelme ott van mindig: ad szebben fogó tollat, ad vastagabb papírt… és hát, ami a legfontosabb, ad útközben olyan szereplőket is, mint akikkel a Szent Imre falai közt találkozhattam.

Hálatelt szívvel mondunk köszönetet Tanárainknak és az iskola valamennyi dolgozójának, akik minden nap, áldásos tevékenységükkel a mi javunkat szolgálták. Osztályfőnökeinknek – mi Maya Tanárnőnek – köszönjük, hogy összetartottak minket! Cicero így vélekedett: ,, A legszebb emlék a szeretet, melyet mások szívében hagyunk magunk után.’’ – mi a lábnyomunk és az emlékünk mellett, azt a szeretetet kívánjuk magunk után hagyni, amit reméljük éreztek tőlünk osztályfőnökeink és tanáraink a 12, 8 vagy 4 év alatt.

Köszönöm az osztálytársaimnak, évfolyamtársaimnak és a még szeretett iskolánk falai között maradó iskolatársaimnak, hogy megismerhettem őket! Mindenkinek sok szeretetet, kitartást, hitet, erőt és sikert kívánok!!!

Mi, végzősök most szárnyat bontunk, nagy álmot álmodunk és lehet, hogy százfelé visz az utunk, de minden örömöt és idővel megszépülő kicsit búsabb pillanatot is magunkba zárunk, mert ezek az emlékek adnak majd bátorságot, biztonságot vagy reményt a továbbiakban. A nagybetűs élet kapujában, nem csak mi állunk remegő lábakkal, hanem szüleink is együtt velünk. Hiszen ők voltak eddig is, akik mindig segítettek, hogy a világot szebbnek és jobbnak lássuk, és az élet apró szépségeit mutatták meg nekünk. Mindig támogató kezet nyújtottak, kísértek minket, és a legnagyobb ajándékot, a figyelmet adták nekünk. Szeretnénk nekik is a szívből jövő köszönetünket kifejezni!

Én egyszer azt hallottam, hogy csak az búcsúzik, aki viszont akar látni. Remélem, sokunk bízik már most az újra találkozás örömében! Talán így az egymástól való elválás gondolata sem olyan nehéz, vagy mégis az marad? Minden nagyon fog hiányozni!

Egy Zorán dalszövegrészlettel zárom gondolataimat:

,,Volt egy osztály, egy egész világ

Te is ott voltál, emlékszem rád

Mert néha még tart az osztálykirándulás

Ahogy mi láttuk, nem látta más

Amit mi hittünk, nem hitte más

És néha még tart az osztálykirándulás.’’

Én így szeretnék emlékezni majd a Szent Imré-s évekre.

Dankó Csenge, 12. b osztályos tanuló

Dankó Csenge 12. a osztályos tanuló
%d bloggers like this: